Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 |. Fejezet – Lehulló levelek

 

Kép 

 

Alig pár napja, hogy beköszöntött a tél közeledtét jelző fagyos időszak. Az iskola tanulói már a zöld kabátokat viselve sétálnak el a Cross akadémiáig. Az út most sem volt zsúfolt, alig egy-két ember sétált el mellettem. A csípős hidegben néhány száraz falevelet röptetett a szél. Azok halk surrogással szálltak el lassan araszoló alakom előtt, mikor pedig a betonútra érkeztek egy száraz, topma koppanással, halk, rekedtes hangok kíséretében végigszánkáztak az úton. Az utca csendes volt. A leveleken és a szél susogásán kívül alig lehetett hallani pár ember beszédét. De azok elenyészőek voltak a természet hangjaihoz mérve, melyek monoton, szűnni nem akaró zenét alkottak. Az akadémiától nagyjából félórányi távolságra laktam az igazgatóval és egy Zero nevű fiúval. Annak ellenére, hogy egy fedél alatt éltünk, én sem láttam többször, mint a többi osztálytársunk. Reggelente is azért járok egyedül iskolába, mert ő már sokkal előbb, kora hajnalban elindul az igazgatóval. Erre mindig úgy gondoltam, hogy egy örökké megfejthetetlen dolog lesz számomra. Hiszen már maga Zero is egy kifürkészhetetlen rejtély. Mély sóhaj hagyta el ajkaimat, és gondolataim örvényébe befurakodott a gondolat, miszerint még nagyjából tíz perc és megérkezek az iskolába. A kezeimet már az út kezdete óta a zsebeim mélyén pihentettem és védtem a hideg ellen, mégis éreztem, hogy az enyhén vékony anyagon keresztülfúj a szél. Megremegtem a gondolat hatására, még csak most jutott el tudatomig, hogy ha a kezeim fáznak, akkor valószínűleg nem csak a zsebembe ér el a hideg... Kivettem átfagyott kézfejeimet az alig langyos mélységekből és a szám elé tartottam őket, hogy valamennyire felmelegíthessem őket. Mély levegőt vettem és a forró levegőt ráfújtam a kézfejeimre. Ismét végigborzongtam, azt kívántam, bár minden oldalról közrefogna egy-egy jó meleg radiátor... Már javában az otthon töltött délutánomat tervezgettem, mikor belém hasított a tudat, hogy arra még várhatok öt teljes napot. Hiszen legközelebb csak pénteken tudok hazakeveredni, hét közben ugyanis az akadémia kollégiumában töltjük az éjszakákat. Pedig már annyira beleéltem magam! Elképzeltem, ahogy ott ülök a kandalló előtt egy pokróccal bebugyolálva, egy csésze jó forró teát szorongatva, miközben egy izgalmas krimit olvasok. Csalódottságom egy újabb mély sóhajtásban nyilvánult meg, mely azt jelezte, hogy a reményt végül teljesen feladtam. Még pár perces gyaloglás után megérkeztem a campus területére, majd beszaladtam a tanterembe. Alig pár perccel a becsengetés előtt sikerült bekeverednem az osztályterembe. Mikor végre leülhettem a kellemes melegben hálásan sóhajtottam egyet. Mikor úgy éreztem, hogy végre átmelegedett az egész testem, elnéztem jobbra, a pad másik felére. Akkor azért volt olyan furcsa érzésem, mintha hiányozna valami: nem köszönt a padtársam -aki a legjobb barátnőm is volt egyben-, ami arra engedett következtetnem, hogy valószínűleg megbetegedhetett és azért nem jött ma iskolába. Megszólalt a könyörtelen hangja a csengőnek, amely nem csak az unalmas óra, de a hosszúnak ígérkező hét kezdetét is jelezte. Mikor végre véget ért az utolsó óránk is és a tanár kisétált a teremből, ahelyett, hogy összepakoltam volna, és mentem volna tenni prefektusi kötelességeimet, úgy éreztem, menten elalszom, így egyszerűen csak egy elégedett vigyorral az arcomon kezeimet elfektettem a nyitott tankönyveimen és a fejemet pedig a karjaimra hajtottam. Még néhányan voltak a teremben, mikor legutóbb szétnéztem, így nem lepődtem meg, hogy cipők kopogását hallom. A légzésem egyre lassabb lett, ami azt jelentette, hogy hamarosan elalszom. Mielőtt azonban ez a csoda megtörténhetett volna egy mély, enyhén parancsoló hang szólalt meg a hátam mögött:

-Hé, te! Ne most aludj! Nagyon jól tudod, hogy dolgunk van! - természetesen Zero volt az, a prefektustársam, aki, mikor látta, hogy a szép szó nem használ, felhasználta a kezében lévő könyveket és amilyen erősen tudta, az asztalra vágta őket, hogy végre felébresszen engem édes félálmomból. A hatalmas csattanás zajára azonnal felpattantak a szemeim, és egy kiáltás szakította el egymástól ajkaimat. Mikor feleszméltem, hogy csak Zero volt az, elöntött a düh és püfölni kezdtem a fiú mellkasát.

-Ezt meg miért csináltad?! Olyan szép álmom volt! - csak akkor hagytam abba, mikor már megelégelte, és a vállaimra tett kezeivel tolt el magától.

-Nagyon jól tudod, hogy nekünk az órák után még közel sincs vége az iskolának! - válasz gyanánt csak halkan felmordultam és sértődötten fordítottam hátat neki.

-Az lehet, de előző héten te nem voltál itt, és nekem kellet lehúznom az egész műszakot! Nem olyan könnyű boldogulni annyi eszeveszett rajongóval... - kezdtem el pakolni.

-Ennyire lefárasztott volna az utolsó óra? - intézte kérdését hozzám enyhén tréfás hangnemben. A hangja egyértelmű célzást rejtett, amely kétség kívül arra utalt, hogy ma az utolsó óránk matek volt. Nem szóltam semmit, csak hátrafordultam, hogy vethessek rá egy szúrós pillantást. Időközben végeztem a pakolással is, így összekattintottam a csatot a tankönyveimen, majd elindultam felfelé a terem közepén végigfutó lépcsőn, fel egészen az ajtóig.

-Nagyon jól tudod, hogy nem vagyok olyan jó matekból, mint egyesek – jegyeztem meg végül célzatosan.

-Siessünk, a kapu bármikor kinyílhat – terelte el a témát. Mélyet sóhajtottam – Ha nem aludtál volna, most nem kéne rohannunk – jegyezte meg ridegen.

-Tudom, de... - nem hagyta, hogy befejezzem, mert meggyorsította a lépteit, ezzel engem is arra kényszerítve, hogy félbehagyjam mondandómat és felzárkózzak mellé. Alig értünk le az udvarra, már hallottuk is a kapu jól ismert nyikorgását. Gyorsan futni kezdtünk a helyünkre, és útját álltuk a hatalmas tömegnek. Mivel nem volt időnk letenni a könyveinket, azokkal a kezünkben próbáltuk megfékezni a tömeget. Természetesen most is csak Zero járt szerencsével, ugyanis egy olyan embert nem találni a nappali tagozatban, aki ne félne a fiútól. Az esti tagozat a jól megszokott, higgadt léptekkel indult kicsit sem nyugodt útjára a két oldalon értük kiabáló és őket éltető nappali tagozatosok morajló rengetege között. A felállás sem változott semmit a megszokotthoz képest: Kaname és Yuuki lépdeltek legelöl kimérten, rezzenéstelen, büszkén emelt fővel, mögöttük a csókjait készségesen elszóró Aidou, mellette pedig az unott arcú Kain, akinek szemlátomást nem tetszett az elkényeztetett kis szőke viselkedése, majd a sort a Shiki-Rima páros zárta. Kainék és Rimáék közé pedig beékelődött az egyedül ballagó láncszem, Ruka is. Lehunyt szemekkel, keresztbefont karokkal sétált a sorban, arcáról enyhe fájdalmat lehetett leolvasni. Ez azonban mindig ott virított arcán. Még akkor is, amikor Kanaméra mosolyog. Na igen, Kaname. Nem szabad elfelejtkezni az esti tagozat két elbűvölően jóképű Kanaméjáról. Szinte kísértetiesen hasonlítottak egymásra, a különbséget éppen az adta, hogy az egyikőjük haja rövidebbre volt vágva. A frizurájukat leszámítva egyébként semmi eltérést nem fedeztem még fel bennük. Még a hangjuk is hasonlóan csengett. Mind a két fiú tekintetében fájdalmas fény csillant, látszott rajtuk, hogy megéltek már egyet s mást. Na jó, talán tévedtem. Az előbb azt mondtam, nincs közöttük semmi különbség a hajukon kívül, de azért ez inkább csak a külsőségekre igaz. A másik eltérés a két fiú között -és ami némileg megnyugvást hozott a szívemnek- az volt, hogy a Yuuki oldalán baktató Kaname szíve már foglalt volt, míg a másik még szabad volt. De hova is gondolok én, egy múlandó kis porszem! Sohasem fogok felérni olyan magasságokba, mint egy vámpír. Én nem vagyok örökkévaló, sokkal hamarabb meghalok. Ráadásul a két Kaname és Yuuki is mind tisztavérűek voltak. Legmerészebb álmaimban sem remélhettem, hogy egy olyan hatalmas személy, egy olyan erélyes, büszke és fantasztikus teremtmény, mint Kaname valaha is észrevesz egy szürke kis egeret. Kaname egy gyönyörű szép, ezernyi színben pompázó pillangó volt, aki bármilyen magasságokba képes eljutni, míg én, az egyszínű, egyszerű szürke kis egérke itt futkározok a földön. De épp ideje is volt már, hogy megtaláljam a helyem! Ideje lett volna visszaszállnom a földre, annyira elkalandoztak a gondolataim. Munka közben, prefektusként pedig nem bambulhatok el. Azonban sajna későn kaptam észbe: a hatalmas lánytömeg egy emberként indult meg előre, nekem pedig csak annyi erőm volt, hogy megállítsam az elsőket, így a többieket is megállásra kényszerítve. Azonban hiába sikerült megfékeznem az elvadult rajongókat, sikerült orra esnem, a tankönyveim pedig kiestek a kezeimből. És még ha ez nem volna elég, néhány nappalis lány elvesztette az egyensúlyát, és egy puha kis párnán, azaz rajtam sikerült landolniuk. Felnyögtem, majd megpróbáltam felülni, hasztalan. Túl nehezek voltak, és mikor sikerült egy kicsit elfordítanom a fejem, hogy felnézhessek a lányokra, még csak a fejüket dörzsölgették, szemlátomást még csak meg sem fordult a fejükben, hogy leszálljanak rólam. Mikor már éppen mély levegőt véve készítettem hangszálaimat a figyelmeztetésre, hirtelen a szó szoros értelmében megkönnyebbültem. Kicsit csodálkoztam, hogy olyan gyorsan felpattantak, nem is nagyon értettem az okát. Mikor visszafordultam, állam súrolta az érdes kövezetet, és megpillantottam egy pár sötét cipő orrát. Még a hátam sajgásával voltam elfoglalva, így nem igazán jutott el a tudatomig, hogy nem Zero az. A cipő nem egy fekete nadrágba torkollott, hanem fehérbe. Ekkor döbbentem rá, hogy csak egy estis lehet. De ki? A kezeimet használva felkönyököltem, és tekintetemmel megkerestem az arcát.

-Kaname...-senpai? - nem szólt semmit, egyszerűen csak elmosolyodott, majd leguggolt elém.

-Jól vagy? - nyújtotta felém kezét. Először nem fogadtam el, csak meglepetten pislogtam rá párat, majd észbe kaptam és belehelyeztem kezébe az enyémet. Ő gyengéden felsegített, én pedig egyre csak vörösödtem. Megéreztem jó néhány szúrós tekintetet a hátamon, melyek -ha lehetőségük lett volna rá- könnyedén átdöftek volna, mint pillangót a tű. Mikor megtaláltam az egyensúlyom Kaname elengedte a kezem, én pedig a fejemhez emeltem azt. Még mindig eléggé szédültem a sok lány miatt. Lehunytam szemeimet és vettem egy mély lélegzetet. Hirtelen azon kaptam magam, hogy a hátamon tátongó lyuk átmérője már a csillagos eget verdesi. Meglepetten nyitottam fel szemeimet. Látókörömbe rögtön egy zöldes színű folt tévedt, majd miután éles képet láttam magam előtt, ráeszméltem, hogy a tankönyveim azok.

-Köszönöm – fogadtam el zavartan a könyveket. Kaname nyújtotta őket nekem, időközben ugyanis volt szíves felvenni nekem őket a földről. Leporoltam őket, majd hálás tekintettel néztem fel rá. Az arcom még mindig enyhe pirosban úszott, szemeim azonban boldogságot sugároztak. Kaname átható tekintettel nézett vissza rám, majd felém mozdította kezét, mely végül egy lágy érintés nyomán finoman hozzádörzsölődött arcomhoz. Miken is járt az eszem pár perce? Akkor, abban a pillanatban úgy éreztem, a fejem teljesen üres, belevesztem Kaname vörösesbarna szemeibe, és ott éreztem magam fekete közepében. Kellemes melegség járta át a testem, borzasztó jól esett, hogy Kaname engem néz ezekkel a szemekkel, melyek tele vannak szeretettel. Az utolsó dolog, ami akkor eszembe juthatott, az a faji különbözőségek problémája lehetett volna, azonban egyáltalán nem törődtem effajta dolgokkal. Akkor nem.

-Kuran! - figyelmeztette őt hirtelen egy rideg hang. Kaname tekintete megtelt haraggal és gyűlölettel, majd ezt a fagyos tekintetet szegezte oda a rá cseppet sem kedvesen visszanéző Zeronak – A többiek már elmentek – elég nyilvánvaló módon célzott arra, hogy neki is ideje lenne indulnia. Mély lélegzetet vett, majd még egy pár pillanatnyi mosoly erejéig visszanézett rám, aztán se szó, se beszéd, egy utolsó mozdulattal végigsimította az arcom, majd kimérten elsétált Zero mellett, egyenesen a többiek után. Az imént néhány perc alatt lezajlott jelenetek meglehetősen nyomasztó légkört hagytak maguk után. Ez persze legfőképpen engem érintett, akit Kaname-senpai megtisztelt egy mosollyal és udvariasságával. Nem is. Egyáltalán azzal, hogy észrevett. Pár perces némaság borult a tömegre. Csak a szél susogását és a falevelek repülésének halk, visszafogott zenéjét lehetett hallani. Egészen addig, amíg be nem teljesült az, amitől én a legjobban tartottam:

-Cross-san, mi volt ez?

-Miért csak a prefektus?

-Cross-san, azonnal magyarázd el, mi volt ez!

-Cross-san, ennél többről van szó? - vontak kérdőre vádló, cseppet sem kíméletes hangon a nappalis lányok. A hangjuk éles volt és úgy éreztem, ha tehetnék, kettévágnának, mint kés a vajat. Pár pillanatig köpni-nyelni nem tudtam, de azzal tisztában voltam, hogy itt és most valami ésszerű magyarázatot kell adnom, vagy nem érem meg a másnapot. Gyorsan végiggondoltam a lehetőségeimet, majd végül arra jutottam, hogy két lehetőségem van: vagy végighallgatnak és nyugodt körülmények között is meg tudjuk oldani a problémát, vagy harakirit rendeznek, és nekem rohannom kell. Természetesen az már kezdettől fogva nyilvánvaló volt számomra, hogy Zero segítségére nem számíthatok. Fejemet a fiú felé fordítottam, azonban csak a hűlt helyét találtam.

-Már ha itt lenne Zero! - pánikroham tört rám. A hátam mögött tisztán éreztem azokat a negatív rezgéseket, amelyeket a nappalis lányok sugároztak felém. Nagyot nyeltem. Alig fordítottam feléjük a fejem, a tömeg azon nyomban megindult felém, és egy üldözéses jelenet kerekedett ki a nézeteltérésből fakadóan. Gyorsan számba vettem néhány menekülési útvonalat, azonban egyik sem volt éppen a helyzethez illő: az egyik túl messze volt, a másikat pedig épp az imént szalasztottam el. Végelkeseredésemben -mivel semmi más megoldás nem jutott eszembe- megszorítottam a kezeimben hordott tankönyveimet, majd egy mély lélegzetet véve elrugaszkodtam a talajtól és egy faágon landoltam. Természetesen a lányok mindezt látták, azonban nem is az volt a szándékom, hogy elrejtőzzek előlük, egyszerűen csak fel akartam lélegezni pár percre. Nehéz napom volt, és most még ez is... A lányok, ahogy azt a vadak szokták, mikor várnak a zsákmányukra, ott álldogáltak egy darabig a fa tövében, azonban mikor a türelmüknek végeszakadt és megelégelték a tétlenül való várakozást, két lány bakot tartott és várták, hogy a harmadik nekifutásból felugorjon mellém az ágra. Mikor rájöttem, miben mesterkednek, gyorsan feljebb ugrottam a fán, és felmásztam egészen a legtetejéig, hogy onnan majd a tetőn landoljak. Nem akartam veszélybe sodorni őket, nagyon jól tudtam, hogy nekik nincsenek olyan fizikai adottságaik, mint nekem, és könnyedén lepottyanhatnának a tekintélyes mérettel rendelkező fáról, így választási lehetőség híján a tetőn kötöttem ki. Visszanéztem a tömegre onnan a magasból, és bár semmit sem hallottam, biztos lehettem benne, hogy a tető felé indulnak. Gyorsan odafutottam a csapóajtóhoz, pár pillanat múltán pedig az iskolafolyosón bóklásztam. Tisztában voltam vele, hogy nem állok éppenséggel a helyzet magaslatán, aminek persze nem örültem, de nem volt mit tennem, valahogy le kellett csitítanom a dühöngő tömeget. Mikor kiértem egy sarokra, fulladozva álltam meg, és kapkodtam levegőért. A kezeimet a térdeimre támasztottam, mintha nehéznek érezném felsőtestem. Hálás voltam, hogy végre megpihenhettem. Azonban hirtelen cipők vad kopogásának zaja csatlakozott szuszogásom hangjaihoz. Mély levegőt vettem, tudtam, indulnom kell. Így ismét futásnak eredtem, de sajnos rossz irányba. Vissza kellett volna fordulnom, de én egyenesen mentem tovább, ennek következményeképpen pedig sikeresen összetalálkoztam a lányokkal. A pillantásuk semmit sem változott, még mindig vádlóak, kegyetlenek és hűvösek voltak. Pár pillanatig tekintetet cseréltem a lánycsapattal, majd hirtelen ismét megindult a hajsza. Hangos lépteink zaja betöltötte az egész folyosót, visszhangjuk végigverdeste a falakat. Végre elérkeztünk egy sarokig, ahol fel tudtam kapaszkodni egy csőre, és ott vártam, míg az összes nappali tagozatos el nem halad. Hatalmas szerencsémnek köszönhetően épp a lépcső előtt várt rám ez a bizonyos sarok, így nemcsak magamat sikerült megmentenem, de végre a nappalisok is elhagyták a számukra tiltott területet. Még vártam fent egy darabig, majd mikor pár percek óta csak a kihalt folyosó hangját hallottam, elengedtem a csövet, és egy halk koppanással érkeztem cipőimmel a kövezetre. Mivel most sem történt semmi, egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkaimat.

***

-Mi volt az? - szegezte tekintetét Ruka a tanterem ajtaja felé. Láthatóan idegesítette a dolog, hiszen a hangzavar hallatán Yagari-sensei kipillantott a folyosóra, azonban egy szó nélkül csukta vissza az ajtót és folytatta tovább a „tanítást”.

-Oh, az? - sóhajtott fel unottan az asztalánál lezseren ülő férfi – Csak a nappali tagozatos lányok üldözték a prefektust – Kaname felemelte szemeit a könyvről, melyet a falnak támaszkodva olvasott, és Yuukiékra nézett. Ők bólintottak egyet, ezzel jelezve a fiúnak, hogy „Igen, így van. Az történt, amire gondolsz.” A fiú lehunyta szemeit, összecsukta könyvét, majd higgadtan indult az ajtó felé.

***

Halkan sétáltam tovább a folyosókon, ügyelve arra, hogy a lehető legtávolabb eső kijárathoz jussak el. Még mindig remegtek a lábaim, annyira lefárasztottak a lányok. Noha így a végére már nem voltak annyian, elég ijesztőnek tűntek...

-Bizonyára azok üldöztek csak, akik kifejezetten Kaname-senpaiért rajonganak. Láttam olyan lányokat is, akiknek Kain-senpai a mindenük – bólintottam egyet – Igen, ők csak azért lettek dühösek, mert egyáltalán volt valaki, akit észrevett egy esti tagozatos...

-Sakura – hallottam magam mögött egy mély hangot, melytől megrezzentem, ahogy elmélkedésemből visszaszálltam a földre.

-Zero? - pislogtam párat meglepetten a fiúra – Mit csinálsz itt? Ha segíteni akarsz, közlöm veled, hogy már elkéstél, sikeresen leráztam őket – jelentettem be büszkén.

-Micsoda? - nézett rám értetlenül – Történt valami? Bántani akartak azok a mocsok vámpírok? - leeresztettem a vállaimat.

-Úgy tűnik, nem tudja, miről beszélek... Nem, dehogyis – kezdtem el szabadkozni – Természetesen semmi ilyesmi nem történt – nevettem – De hagyjuk is, jó? Eléggé elfáradtam...

-Azért jöttem, hogy eszedbe juttassam: van még egy körünk. Te jó ég... Mindig elfelejted! - fordított hátat.

-Ne problémázz már velem! - keltem ki magamból – Nagyon jól tudod, hogy kimerült vagyok – sértődötten keresztbefontam mellkasomon kezeimet, és hátat fordítottam a fiúnak. Ő csak egy mély lélegzetet vett, azonban a következő pillanatban kínjában felnyögött. A fejemmel fordultam csak vissza, hogy megnézzem, mi baja, azonban egy fekete zakón kívül semmi mást nem láttam – Zero? - nem válaszolt, csak végigsimított karjaimon, és kezei megállapodtak a vállaimon – Oh – ezzel jeleztem neki, megértettem, mi gyötri, és hagytam neki, hadd tegye, amit akar. Lehunytam szemeimet, és felkészítettem magam a megszokott tompa fájdalomra, mely hirtelen mar belém, és segíti hozzá Zerót az őt éltető táplálékához. Az ezt követő pillanatban némán nyögtem egyet és lassan felnyíltak szemeim, melyeket a jobb oldalamra szegeztem. Oda, ahol Zero megharapott. Éreztem, ahogy meleg vérem végigfolyik a nyakamon. Azt már most tudtam, hogy holnap nem ezt az ingemet fogom felvenni... Zero egy rövid időre leállt, hogy kisimítsa néhány lapockám alá érő hajtincsemet, melyek megzavarták őt. Az a különös érzés fogott el, hogy valaki figyel minket, azonban tartottam a számat, és hagytam Zerónak, hogy igyon – Elvégre már elég régen kérte tőlem... - nem is szóltam volna neki, de hirtelen elkezdtem émelyegni, a folyosó pedig gyors, forgó táncot lejtett szemeimmel. Egyre nehezebbnek éreztem a testemet, és biztosan a hideg talajon landoltam volna, hacsak Zero nem reagál idejében és kap el.

-Bocsánat – szólalt meg azonnal – Már megint túl sokat...

-Hagyd csak, nem gond – mosolyogtam – Legalább könnyebben elalszom – legyintettem erőtlenül – Tudod mostanában elég nehezen alszom el... - nem szólt semmit, csak az ölébe vett és elindult velem a legközelebbi kijárat felé, hogy a szobámba vigyen.

-Majd én befejezem az őrjáratot, te csak feküdj le és pihenj – nagyon jól tudta, hogy már nem hallottam, amit mondott, tekintetét azonban mélyen belefúrta arcomba. Felvitt a szobámba, ahol lefektetett az ágyamra, majd betakargatott, és lassan kisétált az épületből, hogy elinduljon a ma éjszakai utolsó körútjára.

Másnap reggel túl korán ébredtem. Ahhoz képest, hogy milyen keveset aludtam, csodálkoztam is, hogy magamtól csak úgy felkelek. Részben azonban mégis örültem neki, hiszen tegnap nem fürödtem, Zero pedig ismét ivott, így elkerülhetetlen volt a tisztálkodás. Míg a zuhany alatt áztattam magam, mélyebben is belegondoltam ebbe az egészbe, és rádöbbentem, hogy pontosan annyival ébredtem csak előbb, hogy legyen elég időm elrendezni magamat. Reggel nem csak az ébredést követően voltam kába, még a fürdés sem ébresztett fel. Mikor elkészültem, csak fáradtan pislogtam párat, hogy vajon most mit kéne tennem, azonban mikor a szobaajtóra vetült pillantásom, minden beugrott.

Még gyorsan a karomra húztam prefektusi rangomat jelző szalagomat, majd elviharzottam az iskolába. Még mielőtt beléphettem volna a tanterembe összefutottam Zeróval, aki meglepően sok könyvet hozott. Nem is tétováztam sokat, játékos hangon rögtön szóvá is tettem észrevételemet:

-Nem is tudtam, hogy van egy könyvmoly feled is, Zero – veregettem meg vállait. Válaszként csak felmordult és felém nyújtotta az egyik köteget.

-Tegnap otthagytad őket a folyosón.

-Mi? - először nem emlékeztem semmire, azonban nem kellett sok idő ahhoz, eszembe jussanak a történtek – Köszi – fogadtam el tőle mosolyogva a könyveimet. A fiúnak erre is csak egy mormogás volt a válasza, majd beléptünk a terembe, és kezdetét vette az első tanóránk.

-Igaz is... nem kéne csodálkoznom, hogy Zero most ilyen rideg. Elvégre vérszívás után mindig bűntudata van...

Ez a napunk is elég gyorsan elment, délutánra pedig csöndes köd szállt alá ezüstös színben pompázó fátyolos függönyként, és takarta el a szemlélő elől a tőle távolabb eső zugokat. Legnagyobb meglepetésemre egy lány sem emlegette a tegnapot. Mindenesetre azért örültem neki, hogy nem nyuvasztanak meg... Zeróval gyorsan odasiettünk a vastag és hatalmas kapu elé, és rögtön igyekeztünk megálljt parancsolni a rajongóknak. Zero nyilvánvalóan most is ügyesebbnek bizonyult nálam, habár ezúttal én sem voltam száz százalékig a toppon, ami részben abból adódott, hogy tegnap Zero „bepótolta hiányosságait”. Haragudni azonban nem tudtam rá. Főleg, ha azokba a szomorú szemeibe néztem... Mivel a köd miatt csak homályosan láttunk, az egyetlen biztos jele annak, hogy nyílik a kapu, az ahhoz tartozó rekedtes nyikorgás volt. Az estisek átütöttek a fátylon, és rögtön szemet szúrtak mindenkinek. Olyan volt, mintha rájuk nem hatna a köd, és hagyná, hogy láthatóak legyenek mindenki számára. Talán az erőteljes kisugárzásuk lehetett az okozója, vagy valami hasonló, amely olyan erővel lebbentette fel az ezüst esőfüggönyt, hogy mellettünk az esti tagozat tagjai világító ékkövekként meneteltek el. Most sem volt könnyebb dolgunk, mint általában, azonban szokás szerint Aidou tovább súlyosbította az amúgy sem túl rózsás helyzetünket a „bűvös-bájos” viselkedésével. Előszeretettel használta új mozdulatát, melyre ezelőtt pár nappal tett szert, így vígan „lőtte le” a sikítozó lányokat, akik annak rendje-módja szerint ájulást színlelve terültek el a földön. Hirtelen azonban elnémultak a „Bang!”-ok, és csak lépteket hallottam a hátam mögött, majd valaki a vállamra tette a kezét.

-Gyere velünk tanulni, Chibitan-chan – vigyorgott Aidou.

-Micsoda? - fordultam hátra meglepetten.

-Olyan unalmas úgy a tanteremben üldögélni... nem szeretnél bejönni velünk? Legalább lenne egy kis hangulat – ajánlotta széles mosollyal arcán a szőke, én azonban tisztán értettem a célzást.

-Aidou-senpai – fordultam meg egy mély levegővétel után – Kérlek, menj be az akadémia épületébe – mondtam neki parancsoló hangon, ügyet sem vetve az iménti -számomra kicsit sem csábító- ajánlatára.

-Aidou-senpai – termett ott Zero is – Hallottad. Indulj! - nézett szigorúan a nemesre, akinek lett volna mit hozzáfűznie mindehhez, azonban Kaname-senpai hangjától torkán akadt a szó, és minden megjegyzés, amit észrevételezni kívánt Zerónak, visszacsorgott belé. Egy zokszó nélkül félreállt, és újra csatlakozott az esti tagozat csoportjához. A Yuuki-senpaijal karöltve sétáló Kaname-senpai egy biccentéssel jelezte mindenkinek, hogy ideje indulniuk. Zeróról sem felejtkezett el; mikor a fiú ránézett, elég egyértelműen le lehetett olvasni arcáról a gondolatait: „Küldd el a nappali tagozatosokat!” Kivételesen nem ellenkezett, és egy jeges pillantással elijesztett onnan mindenkit. Egy kicsit csodálkoztam, hogy meglátták a ködön át, de nem foglalkoztam vele túl sokat. A Yuuki-Kaname párosra irányult a figyelmem, akik, mikor észrevették, hogy őket nézem, kedvesen elmosolyodtak, majd elindultak a többiek után a terembe. A látási viszonyaink egyre inkább romlottak az idő múlásával: nem csak ködös, de egyre inkább sötétebb is lett. Képtelen voltam csak állni és nézni, ahogy Kaname-senpai és Zero egymást kaszabolják tekintetükkel, így megpróbáltam kinyögni valamit, hogy javítsak a helyzeten:

-Öm... Kaname-senpai... - léptem be félénken látókörébe.

-Igen? Mit szeretnél, Sakura? - mosolygott rám. Szemeiben immár nyomát sem láttam a gyűlöletnek, mi több, meglehetősen kedvesen nézett le rám.

-Meg szeretném köszönni, hogy kitörölted a lányok emlékeit – hajoltam meg.

-Oh – kezét a fejére tette – Semmiség. Tegnap hallottuk, ahogy elfutottatok a terem előtt, Yagari pedig volt szíves elmondani, mi történt – Zero szemei megrebbentek mestere nevének hallatán, azonban féken tartotta magát, nem akart előttem jelenetet rendezni. Kaname megvárta, míg felegyenesedek, azonban mivel nem következett be, amit akart, gyengéden az államra csúsztatta kezét, és enyhén felemelte fejem, hogy a szemébe nézzek – És elnézést szeretnék kérni Aidou viselkedése miatt. Mindig megbolondul, ha megérzi a vérszagot – hangja éles volt, és mind Zerót, mind engem szíven szúrtak a hallottak.

-Akkor... Ezek szerint... Kaname-senpai volt az, aki tegnap látott minket...

-Nem elégszik meg a vértablettákkal – fejezte be. Zeróval egymásra néztünk. Az én arcomról jobban lerítt, mennyire aggódom, főleg Zeróért. Kaname végigsimított a nyakamon nyugvó nagyobbacska tapaszon, majd egy könnyed mozdulattal levette azt. A tenyerébe gyűrte, és simogatni kezdte a két fognyomot. Mikor visszanéztem Kaname-senpai arcára, a tekintete mélyen belemerült a harapásnyomokba. Eléggé nyomasztotta a dolog, azonban ez mit sem látszott az arcán. Végül már képtelen voltam tovább elviselni a végtelenül üres csendet, így egyszerűen kiszaladt a számon:

-Kaname-senpai, ideje lenne indulnod... - a férfi csak kifürkészhetetlen tekintettel nézett rám, majd egy utolsó pillantást vetve Zeróra, távozott. Néma csendben voltunk egy darabig, majd hirtelen megszólalt Zero:

-Ma nem lóghatsz el – ezekkel a szavakkal hagyott magamra. A kezemet ökölbe szorítva emlékeztem vissza arra a pillanatra, amikor akaratlanul is valami olyasmi csúszott ki a számon, amit soha de soha nem akartam Kaname-senpainak mondani. Soha nem akartam elküldeni őt, de ezúttal annyira megrendített a tudat, hogy Zero veszélyben van... ökölbe szorított kezem felkúszott a hasamig. Metsző érzés marcangolt odabent. Egyikőjüket sem szerettem volna megbántani. De ezúttal döntés elé lettem állítva, és arra kényszerültem, hogy válasszak közülük. Elemi erővel söpört végig rajtam a tudat, hogy megsértettem Kaname-senpait. És még csak most gondoltam bele, mennyire.

-Bizonyára szilánkokra tört magában... - suttogtam elhaló hangon.

 

 

||. Fejezet – Karmazsin pelyhek

 

Kép  

Beköszöntöttek a téli hónapok. Amennyire csak tudtam, kerültem Kaname-senpai tekintetét, képtelen voltam belenézni azok után, amit mondtam neki. Hiszen soha nem ártott nekem semmivel. Éppen ezért furdalt annyira a lelkiismeret. A téli időszakkal együtt eljött a szünet is, mely mérhetetlen megkönnyebbülést hozott számomra. Minden napom olyan egyhangúan és unalmasan telt, hogy már-már hiányolni kezdtem az iskolát. Kanna-chan, a legjobb barátnőm, azóta sem jött suliba, bizonyára nagyon beteg lehet.

Mivel ma egy fontos estély lesz megtartva a vámpírok számára, egyedül iszogatom az immáron langyos teámat a pattogó lángokba meredve. A gondolataim ezer felé vetültek, egyik jött a másik után. Hol Zero, hol Kaname-senpai arca villant be. Utóbbi személynél azonban fájdalom öntött el belülről.

-Olyan magányos vagyok így... egyedül... - jegyeztem meg a táncoló lángoknak – Zero és Bijichou is dolgozik, nekik kell megszervezniük az előkészületeket az estélyre, és ott is kell majd maradniuk egész éjszakára, hogy felügyeljenek – letettem a mellettem nyugvó faasztalkára az üres bögrémet, majd felálltam és az ablakhoz sétáltam. Meleg kezeimet a jéghideg ablaküvegre helyeztem, melynek fagyos érintésétől végigcikázott hátamon a hideg. Beleremegtem, majd mikor már kicsit hozzászoktam, a külvilágra koncentráltam. A Nap vígan sütött a szürke égbolton, mit sem törődve a szállingózó hópelyhekkel. A táj már hófehér pompába öltözött, illett a ma éjszakai eseményhez a természetnek ez az elegáns megjelenése. Mély levegőt vettem, és közben azon méláztam, vajon mit csináljak ma, hogy valamelyest elfoglaljam magam. Az üveg pár pillanat erejéig bepárásodott, ahogy ráfújtam a meleg légtömeget. Elidőztem szemeimmel a homályos folton, majd önkéntelenül rajzolni kezdtem bele a mutatóujjammal. Szabálytalan mintákat húzkodtam bele, egészen addig, míg teljesen fel nem szívódott a lecsapódott pára. Az ablak kicsit piszkosnak hatott a nedvességtől, azonban nem nagyon foglalkoztam vele. Hátat fordítottam a szelíd havazásnak, és visszasétáltam a kis asztalkához, amelyen egy papírcetli figyelt. Már többször elolvastam, de még egyszer sem szántam rá magam, hogy belefogjak a rajta sorakozó kérelmek hadának a végrehajtásához. Ismételten végigfuttattam szemeimet a sorokon, majd rendszereztem magamban. Számba vettem, milyen teendőket kell megcsinálnom, majd neki is láttam valamennyinek. Az utolsó kérelem a bevásárlás volt. Nem akartam túl későn indulni, mert már délután négy órakor elkezd sötétedni az ég, azonban akármennyire igyekeztem is, csak fél négykor végeztem a többi teendővel. Megengedtem magamnak egy rövid szitkot, majd a fehér kabátomhoz léptem. A nyakam köré tekertem cseresznyevirág-színű sálamat, majd magamra öltöttem kabátomat is. A nyakamba akasztottam egy hófehér kistáskát, melybe beletettem Artemist, a kulcsaimat és némi pénzt is. Mivel a könyvemet már kivégeztem, jöhetett egy újabb, amelybe belevetem magam. Igazából nem nagyon értettem, hogy miért nem viszem el az iskolába is az éppen aktuális regényemet. Talán mert amúgy is elég nagy a hangzavar a szünetekben, nomeg persze ki más lehetne az egyik prefektus, ha nem én?

Becsuktam az ajtót, utána szokásomhoz híven ellenőriztem, rendesen be van-e zárva, majd elindultam a városba vezető úton.

A településbe érve már enyhe sötétség lebegett az utcák felett. Gyorsan végeztem az étel vásárlásával, és mire újra a kinti levegőt szívhattam tüdőmbe, már félhomály uralkodott. Tekintetemet a földre szegezve haladtam előre, szorosan magamhoz ölelve a recés szélű papírzacskót, benne az almákkal és egyéb gyümölcsökkel. Még gyorsan befordultam a könyvesboltba is, és új szerzeményemet is beletettem a táskába. Ekkor már majdhogynem teljes sötétség volt, noha csak pár percet időztem el a könyvek között. Számolgatni kezdtem, hogy innen nagyjából milyen hamar érek majd haza. Akárhogy néztem is, fél óránál kevesebb idő alatt nem nagyon érhettem haza. Perceken belül pedig koromsötét lesz. Ráadásul ma újhold van.

Már egy jó tíz perce róhattam az utcákat, mikor lépteket hallottam magam mögött. Egyik kezemet közelítettem a táskámhoz, hogy szükség esetén előránthassam Artemist, azonban még mielőtt reagálhattam volna a léptek zajának közeledésére, valaki hirtelen megragadott a vállamnál fogva, ezzel megálljt parancsolva nekem.

-Chibitan-chan, miért rejted el azt a gyönyörű nyakacskádat? - húzta lejjebb mutatóujjával Aidou a pamutsálamat – Pedig olyan kecsegtetően gyönyörű – szemei vérvörösen izzottak fel. Testének ez a reakciója egyértelműen jelezte, mit akar.

-Aidou-senpai... - kerekedtek ki szemeim. Először majdnem megkérdeztem, mit keres itt ilyenkor, mikor belém hasított a tudat, hogy ma van az a bizonyos estély – Ne viccelődj, kérlek! - hátráltam egy lépést. Ő csak unottan felsóhajtott, majd fejcsóválva közeledett hozzám.

-Nem vicceltem. De mikor tanulod már meg? - kezeit a karjaimra helyezte, és erősen szorította őket – Nem vetted észre, hogy megőrjít a véred? - a hév, amellyel ezt a kérdést feltette nekem, megrémisztett, és beleremegtem.

-Aidou-senpai, el fogsz késni...

-Teszek rá! - kelt ki magából – Most senki sem tud megállítani – közelebb hajolt a nyakamhoz, és egy könnyed mozdulattal lehúzta onnan a sálat, melyet megszorított. Végzett az egyszerű „előkészülettel”, majd már éppen készült megharapni, mikor hirtelen megállt. Mivel én ijedtemben becsuktam a szemeimet, semmit sem láthattam abból, ami történt, így továbbra is csak a harapásra vártam, amely csak nem jött. Aidou nem engedte el a karjaimat, sőt, ha lehet, még jobban megszorította őket idegességében. A fájdalomtól felszisszentem, ekkor észbe kapott és eleresztett. Mivel még mindig szorosan zárva voltak a szemeim, csak füleltem, hogy vajon mi történhet most, azonban a hallottakból nem derült ki túl sok – Elnézést – hallatszott Aidou remegő hangja, majd cipők sietős kopogását hallottam. Résnyire nyitottam szemeimet. Aidounak nyoma sem volt, így megkönnyebbülten sóhajtottam fel.

-De várjunk csak... miért hagyta abba olyan hirtelen? Ez nem vall rá... - a fejemet tovamozdítottam, hogy körbenézzek, miért szelelt el olyan hamar a szőke. Nem is kellett sokat ingatnom a fejem, rögtön megpillantottam egy foltot a bal oldalamon. Mivel az utcai lámpa fénye rámvetült, nem láttam tisztán az alakot – Ki az? - kérdeztem végül.

-Látom Aidou cseppet sem változott – szólalt meg – Annak ellenére, hogy figyelmeztettem, ha még egyszer ilyesmit művel, nem állok jót magamért, úgy tűnik, folytatja – lépett be mellém a fényesőbe – Még egyszer elnézést kérek miatta – mosolygó arccal nézett rám, majd jobb kezét az arcomra tapasztotta és gyengéden simogatni kezdte azt. Meg sem bírtam szólalni a sokktól, még levegőt sem vettem pár pillanatig.

-Mit mondhatnék most? - suhant át agyamon, és bár tudtam, hogy nem kapok rá választ, mégis kétségbeesetten vártam valamire.

-Sajnálom, már nincs időm, hogy hazakísérjelek. Azt hiszem, velem kell tartanod az estélyre.

-De én... - vörösödtem el - ...nem kell... úgy értem... haza tudok menni egyedül is... Itt van Artemis is...

-Aidou ellen sem használtad.

-De csak mert nem akartam bántani őt. Hiszen az iskolához tartozik...

-Megnyugtattál – hunyta le szemeit. Csak értetlenül pislogtam rá, ő pedig a csendre csak így válaszolt – Semmi okom féltékenynek lenni – magyarázta. Ha lehet, még jobban elvörösödtem – Gyere, induljunk – mellém lépett, majd átkarolt és jobb kezét a karomra helyezve indultunk el egymás mellett. Engem több dolog támadott meg belülről, és nyomasztó érzés fogott el, ugyanakkor boldog is voltam. Emellett persze fogalmam sem volt arról, hogy ő hogy érez. Főleg azok után, amit egy sötétebb pillanatomban a fejéhez vágtam...

Kaname-senpai, ideje lenne indulnod...” megborzongtam az emlék fagyos hangulatától – Fázol?

-N-nem – kezdtem el rögtön szabadkozni, majd eleresztettem egy mosolyt is, hogy biztosítsam efelől. Habár igaza volt... egy kicsit azért fáztam. A hó újra hullni kezdett, míg mi az estélyre ballagtunk. A pelyhek is éppoly nyugodtan szállingóztak, mint ahogy mi sétáltunk. Nem siettek sehová, ahogy mi sem, annak ellenére, hogy Kaname-senpai szerves része a mai rendezvénynek, és az első dolog, ami szemet fog szúrni mindenkinek, az az ő hiánya lesz – Habár talán Yuuki-senpai és a másik Kaname-senpai mellett nem fog azonnal mindenkinek feltűnni... Remélem... - míg sétáltunk többen jöttek velünk szemben-természetesen egytől egyik vámpírok voltak. Olyanok, akik emberek voltak valamikor. Mindegyik egyenesen rám szegezte a tekintetét, azonban csalódottan vette észre, hogy nem akárkivel sétálok az oldalamon. Így a megtámadásom helyett kurtán meghajoltak, majd kissé gyorsabbra véve az iramot, eltűntek, amilyen hamar csak lehetett. A szél csendesen fújdogált, megremegtetve az ágas-bogas növényeket. Belekapott a hajamba is, és a sálammal együtt táncot lejtettek.

Hamarosan megérkeztünk az estély helyszínére, Kaname-senpai pedig eleresztett. Nem szólt semmit, csak várt egy darabig. Én őt néztem, elmerülve hibátlan arcának gyönyörű vonásain, míg egyszer csak nyílt az ajtó, és egy szőke, zöld szemű, kedves hangú fiú kukucskált ki onnan.

-Oh, Kaname – derült fel arca, mikor meglátta – Gyere, már többen is kerestek.

-Köszönöm – mosolyodott el Kaname – Ha megkérhetnélek, kísérd fel Sakurát egy emeleti szobába.

-Természetesen – bólintott egyet, majd mellém lépett – Gyere, induljunk.

-És Ichijou...

-Igen? - fordult vissza.

-Ha lehet, senki ne lássa meg.

-Tudom – emelte magasba kezét, hogy megnyugtassa Kanamét, majd beléptünk a hatalmas építménybe. Nem tudtam hova tenni az imént történt eseményeket, és azt sem igazán értettem, hogy miért szólítja Ichijou Kaname-senpait egyszerűen csak „Kanamé”-nak.

-Ez csak azt jelentheti, hogy jó barátok, és nagyon régóta ismerik egymást...

-Sakura-chan – térített észre enyhén magas hangjával – Itt menj végig a folyosón, és ott fordulj majd balra. Rengeteg ajtót látsz majd, de te oda menj be, ahová „Kaname” van írva – igazított el az ajtórengetegben Ichijou-senpai – Kaname miatt pedig ne aggódj, azt hiszem, be fog majd menni hozzád. Nos, nekem is ideje lenne indulnom – sarkon fordult és a lépcső felé vette az irányt – Szia – intett még egyszer utoljára, majd halk kopogások közepette lesétált az első szintre. Még álltam ott fél percig, csak akkor jutott el tudatomig, hogy magamra maradtam. Észbe kaptam és elindultam az Ichijou-senpai által kijelölt útvonalon. A cipőim kopogása visszhangzott az ijesztően sötét és kihalt folyosón, Nem kicsit idegesítettek a visszhangok, hiszen ha meglát itt egy vámpír, abból nem sülhet ki semmi jó. Ráadásul egy ilyen helyen még Artemist sem használhatom. Kisvártatva azonban végre elérkeztem a folyosó végéig, ahol balra kanyarodtam.

-Itt tényleg rengeteg ajtó van... Elég sok vendég lehet... - olvastam a feliratokat a szobaajtókon, míg csak meg nem akadt tekintetem a „Kaname és Yuuki” feliraton. Kishíján benyitottam, azonban emlékeztettem magam, hogy az általam keresett helyiség ajtajára szimplán csak „Kaname” van írva. Még pár métert előre kellett haladnom, hogy ráleljek a célomra. Az ajtók szellősen voltak beszögezve a falba, azonban a folyosó olyan végtelenül hosszúnak tetszett, hogy még így is megszámlálhatatlan mennyiségűnek tűntek a szobák. Benyitottam a biztonságot jelentő menedékbe, és csak remélni tudtam, hogy senki sem érezte meg a jelenlétemet. Gyorsan be is csuktam magam mögött az ajtót, majd -mivel elég kimerült voltam- letettem a csomagot egy kis szófa mellé, én magam pedig kényelmesen elnyúltam rajta. Kivettem az újonnan levadászott prédámat a papírzacskóból, és olvasni kezdtem a sorokat.

Annyira belemerültem a könyvbe, hogy észre sem vettem, hogy elaludtam. Az öntudatlanságban lubickolva nyugtalan lettem, és megjelent előttem Kaname-senpai arca. Azonnal felriadtam, és ahogy ismét visszatért belém a lélek, összerezzent a testem. A szemeim kikerekedtek pár pillanatra, azonban hamar észbe kaptam és a fejemre tettem a kezemet. Megmarkoltam a hajamat, miközben azon tépelődtem, hogy vajon mi lehet most Kaname-senpaijal...? Hirtelen azonban belém csapott: hol a könyvem? Ösztönösen a hasamra tettem a kezem és ott kezdtem el kutakodni, azonban nem volt ott semmi. Forgolódni kezdtem, megnéztem mindkét oldalamon, hátha közém és a támla közé csusszant be, vagy éppen rajta fekszem, azonban sehol sem volt.

-A könyvedet keresed? - összerezzentem, majd felültem és hátrafordultam a hangforrás irányába – Nagyon izgalmas – nyújtotta felém a mosolygó Kaname a kötetet.

-I-igen, szerintem is az – fogadtam el tőle zavartan, majd becsúsztattam a gyümölcsök mellé a papírzacskóba. Enyhe piros hintéssel az arcomon elfordultam a bútoron, hogy letehessem a lábaimat, tekintetemet pedig a földre szegeztem. Kaname egy, a szófa melletti hatalmas ágyon ült. Nagyon puha volt, eléggé bemélyedt alatta az ágynemű. Egyre idegesebb lettem a némaság miatt, feszültségemet pedig az is fokozta, hogy Kaname-senpai belém fúrta a tekintetét – Mit mondhatnék most? Talán kínáljam meg gyümölccsel? Az ostobaság lenne... ha van valami, ami tőlem kell neki, akkor az a vérem – idegesen kezdtem játszani a szoknyám szélével. Gyűrögettem és megszorítottam az anyagot, Kaname-senpai pedig továbbra is csak hallgatott. Már-már éreztem, hogy engem néz, és ettől még rosszabbul éreztem magam. Tisztában voltam vele, hogy az arcom miatt nem kell aggódnom: már így is teljesen piros az egész – Hány óra lehet vajon? - gyorsan körbefuttattam a szemeimet a szobán. Rögtön szembetűnt, hogy egy darab ablakot sem találni a falakon, habár ezen nem kellett volna annyira csodálkoznom... - Kaname-senpai...? - szólítottam meg halkan, szinte suttogó hangon – Megkérdezhetem... mennyi az idő? - felsóhajtott, majd megtámasztotta magát hátul, és a napsárgára mázolt plafonra szegezte tekintetét.

-Pár perccel múlt hajnali három.

-Köszönöm – nem mondott semmit, csak akkor reagált, mikor felálltam.

-Hova mész? - mikor ránéztem, feje ismét felém fordult. Komoly tekintettel nézett rám, majd kezeit elvéve a háta mögül, lendületet vett és felállt – Hova mész? - ismételte meg kérdését.

-Az egyik ajtóra „Zero és Kaien” volt írva...

-Ők jelenleg nincsenek a szobájukban. A munkájukat végzik.

-De nem pihennek néha?

-Nagyjából félórája kelt fel Zero, előtte pedig pár órával Kaien is lefeküdt pihenni, szóval egy ideig még nem mennek be oda – néhány lépéssel elért hozzám, és a vállaimra tette a kezeit. Tekintetét a fognyomokra tapasztotta, és öntudatlanul is végigsimított a sebeken. Lehajtottam a fejemet, mire ő elvette kezét a nyakamról és visszacsúsztatta azt a vállamra. A folyosóról halkan beszűrődött néhány cipő kopogásának a hangja. Nagyjából ketten lehettek, valószínűleg egy lány és egy fiú, akik együtt jöttek ide. Eljátszottam a gondolattal, hogy talán Rima és Shiki azok, azonban nem méláztam rajta túlságosan sokat, emlékeztettem magam, hogy Kaname-senpaijal vagyok, és illene rá figyelnem. Egy lépést hátráltam tőle, majd amilyen mélyen tudtam, meghajoltam.

-Elnézést, Kaname-senpai!

-Miért? - úgy hallatszott, mintha mosolyogna. Végigsimított a fejemet, majd az államra helyezte kezét és felemelte azt, ezzel jelezve nekem, hogy egyenesedjek fel. Egy ideig még csendben voltam, úgy éreztem, még nem találtam meg a megfelelő szavakat, így csak lesütöttem szemeimet és halkan kipréseltem tüdőmből az összes levegőt. Kaname-senpai csendben várt egy darabig, csak engem nézett. Egyszer csak felnyitottam szemeimet és megszólaltam, azonban továbbra sem mertem a szemeibe nézni:

-Amikor... azt mondtam neked, hogy „Kaname-senpai, ideje lenne indulnod...” úgy érzem, hogy akkor eléggé megbántottalak... - egyre csak a világoszöld talajt pásztáztam tekintetemmel, míg meg nem láttam két halkan kopogó fekete foltot megjelenni a zöldben. Kaname-senpai lépett közelebb hozzám.

-Ezért voltál olyan ideges? - nevetett fel halkan és kurtán, majd szorosan átölelt. Meglepettségemben felsóhajtottam, és éreztem, hogy arcom mélyvörös árnyalatúra vált – Igazán nem kellett volna aggódnod emiatt – nyugtatott – A tisztavérűeket sok más is foglalkoztatja, ami feledteti velünk a többi, munkán kívüli dolgokat.

-Ezt... nem értem...

-Habár úgy tűnik, mintha mindenki tisztelne minket, a felszín alatt sokan a vesztünket akarják, és irigyek ránk. Sok tisztavérű öngyilkosságot követ el, mert már nem bírja ezt a stresszt, illetve az is megtörténhet, hogy kivégzik.

-De... meg tudják... úgy értem... meg tudjátok védeni magatokat, nem igaz? Akkor mégis hogy...?

-Egy tisztavérűvel a legkönnyebben egy másik végez.

-De miért ölnék meg egymást? - mélységes csend ülepedett le a szobára. Újabb cipők kopogtak végig a folyosón. Lassan, fokozatosan elültek a kinti hangok is, majd egy ajtócsukódással véglegesen véget is értek.

-Elviselhetetlen, ha kedvesen néznek rád, de mélyen belül gyűlölnek. Csak tiszteletből, nem pedig szánt szándékkal viselkednek kedvesen.

-Azt hiszem... értem – szólaltam meg halkan – De látszatra olyan gondtalannak tűntök... mintha mindenetek meglenne... és mégis... - elengedett és tekintetét belefúrta az én szüntelen lefelé pislogó szemeimbe – Látszólag minden rendben van, de belül mégis gyötrődtök... - arcomon kiújult a pirosság, hangom pedig elcsuklott, szemeimben könnyek gyűltek – Akkor... próbáljatok meg úgy élni, hogy semmit se bánjatok meg. Mindent addig kell megtenni, amíg lehet – néztem fel rá könnyben úszó szemekkel – Lehet, hogy amikor az út végére érve visszanézünk, még a legmozgalmasabb élet is köznapinak tűnik? - szemeim visszazuhantak a talajra - Mindegy, merre indulunk, csak az elszalasztott lehetőségeken kesergünk? Remélem, nem így van. Én nem szeretném a halálom pillanatában átkozni a sorsom és azon rágódni, mi mindent hagytam ki rövid életem folyamán. Rettenetes lehet, ha valaki ilyen üresnek érzi az életét! - halk zokogásban törtem ki. Kaname csak meglepetten nézett egy darabig, majd tekintete ismét a megszokott higgadtságot tükrözte, és lágy mosollyal arcán, lágyan félretolta az arcomat törölgető kezeimet és ő folytatta az általuk elkezdett munkát. Halkan hüppögtem még egy darabig, majd némán suttogni kezdtem – Azt tanácsolom, hogy élj úgy, ahogy szeretnél, és ne figyelj oda a többiekre... és akkor nem fogsz elszalasztani semmit... legfőképp a boldogságot... - nem szólt egy szót sem, csak mereven nézett rám. Felnyitottam áztatott szempilláim közt őrzött szemeimet, és végre arcára szegeztem őket. Nem mosolyodott el, tekintetéből minden érzelmét tisztán ki lehetett olvasni. Ez életemben először sikerült, hiszen mindig csak kedvességet látok bennük, a többi érzelmét elzárva tartja a világ elől. Talán pontosan az imént bevallott dolgok miatt. Mélyet sóhajtott.

-Igazad van. Köszönöm – ismét átölelt – Talán tényleg nem kéne foglalkozni a véleményükkel – ismét halk cipőkopogást hallottunk, amely nem messze torpant meg, majd egy nyikorgó ajtó nyögését, aztán csak egy csattanást, ahogy bezáródott az ajtó – Gyere, mosd meg az arcod – eresztett el. Odavezetett egy fenyőfából készített világos ajtóhoz. Benyitott, majd visszasétált a vattapamacs-állagú ágyhoz és lehuppant rá. Lassan odabaktattam a mosdóhoz és belepillantottam a tükörbe. Az arcom és a szemeim is csupa pirosak voltak. Nem nézegettem magam sokáig, sokkal jobban tetszettem magamnak, amikor mosolyogtam és vidám volt az arcom. Laza fonattal kulcsoltam össze félhosszú hajamat, hogy ne zavarjon, majd nekiláttam leöblíteni az arcomat. Alaposan lemostam róla szomorúságomat, fejembe azonban mélyen bevésődött az imént lezajlott dialógus. Vettem egy mély lélegzetet, majd lassan kifújtam. Még egy ideig csak a mosdókagylót néztem. Agyamban újra és újra lejátszottam azt a jelenetet, füleimben egyre csak Kaname-senpai szomorú hangja csengett, ahogy elmesélte nekem mindazt a szörnyűséget, amit át kell élnie néhány sorstársával. Olyanokkal, mint Yuuki-senpai és a másik Kaname-senpai. Végül arcomat beletöröltem egy puha piros törölközőbe, majd ismét a tükörbe néztem és felmértem magam. Sokkal jobban néztem ki. Sarkon fordultam és kisétáltam a zöld szőnyegre. Halk kattanással becsuktam magam mögött a fürdőszobaajtót, és néma léptekkel odamentem Kaname-senpaihoz. Megálltam előtte, ő pedig rámemelte vörösesbarna szemeit – Az imént Zero ment a szobájába – hangja érzelemmentes volt.

-Most nem kell megvédenem Zerót. Kaname-senpai pedig... Nem fontos – ráztam a fejem – Ráér – Kaname-senpai elmosolyodott, majd hirtelen megragadta a kezemet és elfeküdtünk az ágyon. Fejem a mellkasán nyugodott, ő pedig lángoló arcomat simogatta.

-Szóval velem szeretnél maradni – nem tudtam eldönteni, hogy kérdezi-e, vagy megállapítja, csak vettem egy remegő lélegzetet, majd kurtán bólintottam. Arcomat belefúrtam fehér ingébe. Megmarkoltam a vékony anyagot, olyan ideges voltam. Halkan felnevetett – Aludj még egy kicsit – ismét bólintottam, azonban úgy maradtam, ahogy voltam. Nem kellett sokáig várnia, hogy álomba merüljek. Mikor ernyedt kezeimet elnyelte a cseresznyevirág-színű vattapamacs, óvatosan, nehogy felébresszen, lassan előrehajolt és halkan a fülembe súgta – Köszönöm.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Megjegyzés

(Fujikage Sakura ~Admin~, 2011.02.06 16:08)

a második fejezetnél a kép nem annyira az érzelmekre, sokkal inkább egy jelenetre utal...=)

megjegyzés

(Fujikage Sakura ~Admin~, 2011.02.02 20:37)

szerintem a kidolgozása sokkal jobb, mint az InuYashásnak, én nagyon meg vagyok elégedve vele^^
a fejezetcímek és a szöveg között mindig találtok majd egy-egy képet, amely az egyes fejezetekhez szolgál majd "útmutatóul"=)
(a mostaninál pl. a belső összetörést és megbánást hivatott jelképezni^^)
igyekszem majd mindig így írni, nekem nagyon tetszik, és így mindig örömmel olvasom vissza a dolgokat, hogy egy kicsit belerázódjak a történet hangulatába xD